Egyedül, mégis… (Nyári emlék)

Talán a ritkaságszám. Ünnep megint. Öcsém int, és én újra a kérész életű szabadságban. Kajakban. Az ébredő napban lubickoló domolykók közt. A Dráván. Ilyet még nem éltem, egyik a másik után mutatja magát, egészen közel, üdvözölnek, na megjöttél?, kint a vízből és én elbűvölten hát igen itt vagyok. Gyorsan fogok is párat, másodpercekre, csak az érzésért, a botvégi rángásért, halszagért, nyálkáért. Csorgok bele az utolsó vadonba, ami még megmaradt. Csend, sehol egy lélek. (Hogy? Még élek?) Jaj dehogynem, az élet ezer zöreje, millió élet. Egy szürke gém repül fel ha közelébe érek és választ új helyet kellő távolságban, figyel, majd megint felszáll ha odaérek. Egy róka néz velem szembe, egész közel, meglepődve, hogy kerültem ide? hogy tudok ilyen csendben? Valahol vaddisznó horkant, érzem, de nem látom, megakad a szemem egy jégmadáron. Nem irigylek én ebből semmit senkitől. Se halat, se vizet, se tájat. Csak maradjon ilyen. Csak lehessek, így, egyedül itt. 

P1020354

Advertisements

Legg igjen en kommentar

Fyll inn i feltene under, eller klikk på et ikon for å logge inn:

WordPress.com-logo

Du kommenterer med bruk av din WordPress.com konto. Logg ut / Endre )

Twitter picture

Du kommenterer med bruk av din Twitter konto. Logg ut / Endre )

Facebookbilde

Du kommenterer med bruk av din Facebook konto. Logg ut / Endre )

Google+ photo

Du kommenterer med bruk av din Google+ konto. Logg ut / Endre )

Kobler til %s